Egyik este egy, a férjemmel közös ismerősünk küldött nekünk egy üzenetet: a lány, a kb. 50 centis hosszú haját lenyírta 7 milisre. Nem, nem bekattant itt a karantén idején, mint egyszer szegény Britney Spears. Pusztán csak úgy érezte, most jött el az idő – 1 év tervezgetés után – hogy kipróbálja, milyen az élet Sinead O’Connor hasonmásként.

Döntése mögött, azt gondolom egy nagy adag kíváncsiság volt, amit a kollégáktól, emberektől való elszigeteltség bátorsággá, elszántsággá kovácsolódott benne és úgy volt vele: nincs veszítenivalója, hát belevágott. Szó szerint.

Csak néztem, néztem hosszan a képet és amellett, hogy vitathatatlanul marha jól állt neki a hajtalanság, egy dolog még nagyon markánsan jelen volt a képen: nagyon jól állt neki a változás hozta bátorság, az a bizonyos konfortzóna átlépés utáni állapot!

Gondoltam: hát ez az! Most van itt az idő, hajnyírásra, meg mindarra, amit bátortalanság híján nem léptem meg! Várhat a világ, benne a gyerekek, az uram és már foglalom is a helyem, 7 milisen a chile-i Torres del Paine Nemzeti Parkba egy bungee jumpingra!

Na, aztán úgy adódott, hogy lejárt a mosógép, amit ki kellett pakolnom és a gyerek is kért még egy pohár vizet elalváshoz, így inkább arra jutottam, elég lesz kezdésnek, ha befestem a hajam pinkre.

 Hogy miért pinkre? A ‘nagy’ konfortzóna ugrás kisérletemben – hamár a bungge-t kilőttem – választottam egy vad színt, olyat amilyen Poppy-nak, Pipacsnak a hercegnőnek van, a Trollok mesében. Úgyis a TOP3-ban van ez a mese a családi animációs ranglistán, hadd örüljön mindenki az eredménynek.

Másnap már téptem is a festékért, úgy voltam vele: zóna ugrásban vagyok, akkor ezt nem lehet húzni, halasztani, most azonnal kell meglépni.

Akármennyire is szerettem volna bátorságpróbába engedni magam, nem volt festék, csak színező. Színezőből pedig nem volt pink, csak valamilyen fáradt rózsaszín és lila.

Na most egy elszánt bikát ki állít meg ugye, a rózsaszínt dobtam és a lilát már vittem is haza.

Fodrász híján, a fél méteres hajam beszínezését az uramra bíztam. (Zárójelben jegyzem meg, ő 2 év gondolkodás után szintén most nyírta le a haját pár milisre, ezzel búcsút mondva a fazonírozásnak és a lobogóbb tincseknek.)

Mondtam az uramnak, hamár nem tudunk elmenni ketten ebédelni egyet, mit szólna, ha feljönne az emeletre, és befestené a hajam. Karantén idején ne válogasson az ember ugye, így igent mondott és már öltöztünk is be a művelethez.

Aki fodrász és ránéz az én alaphajszínemre, az tudja, hogy a gesztenyebarna hajamon:

1. vagy nem fog megmaradni a festék, ne is beszéljünk a színezőről,

2. vagy a végeredmény köszönő viszonyban sem lesz a referenciafotón látható színnel.

Na, én ilyen apró részletekkel nem foglalkoztam, amikor lelkesen vitt a lendület, de való igaz, bingó! – a hajam nem lett LILA.

Ilyenkor van az, hogy gondolatban térdre rogyok egy nagy mező közepén, a szél csak fúj – most ugye a nem lila hajamba bele is kap -, felnézek az égre és csalódottan kérdem az univerzumtól, hogy miért??

Hisz mindent megpróbáltam. Miért nem tesz most ő próbát rajtam, akár ilyen miniben is? 

A ‘nagy’ komfortzóna ugró projektem eredményeképpen a hajam kapott egy élénk mahagóni árnyalatot egy hétre, amit- stílszerűen a fent említett hivatkozások után – Cher is megirigyelt volna a 90-es években.

Több dologra volt jó ez a hajfestős kitekintés: volt egy kis törődés magammal, művelődtem egy picit a fodrászati vegyszeres műveletek terén és egyértelművé vált, hogy a fizikai konfortzóna váltást lehet nem is kellene erőltetnem, most egész biztosan nem.