Amikor felmentem a blogodra illetve, amikor beleolvas az Instagram posztjaidba, úgy éreztem, mintha egy olyan könyvbe olvasnék bele, ami tele erővel, pozitivitással és nyugodtsággal. Pedig a történetedről egyre részletesebb képet kapva, olvasóként is mondatról mondatra kezdett elhagyni a nyugodtság, és most finoman fogalmaztam. Honnan ez az erő és hogy tudsz ennyire tisztán beszélni a történtekről?

Azt hiszem nem lesz meglepő, de nem könnyű mindig derülátónak, pozitívnak lennem, mert vannak napok, amikor bizony mindennel bajom van, de alapvetően azt gondolom, hogy az embert az akaratereje viszi előre. Engem is. És ha ezt tudatosítjuk, akkor már egy lépéssel közelebb vagyunk a céljainkhoz. A baleset után az orvosok nem jósoltak túl sok jót nekem. Hosszú hetekig lebegtem morfium gőzös állapotban és a szeretteimnek nem tudták biztonsággal megmondani, hogy lesz-e másnap. A szüleim igyekeztek egyfajta hírzárlatot tartani, óvva engem ezzel. Miután kezdtek egyre tisztábbak lenni a napok és az információk egyre mélyebbre szüremkedtek, a sokk és a félelem mellé társult egyfajta szégyenérzet is. Nehéz megmondani, hogy ez mi volt, de először 4 hónappal a balesetet követően, a 26. szülinapomon írtam a történtekről. Kitettem néhány képet, leírtam röviden mi történt, hogy felülmúltam az orvosok várakozásait és hogy nem a legszexibb dolog ez, ami most van, de nem volt választásom. Sokan jelentkeztek ezután, érdeklődtek, az együttérzésüket fejezték ki, így végül -pár hétre rá az első mondatokra- megszületett az ötlet: elkezdtem írni az Utazás a gerincvelőm körül nevű blogomat. Először a 2 hónap intenzív osztályon töltött időről írtam. Valójában terápiás jelleggel tekintettem erre, de máshogy alakult. Egyre mélyebbre ment az egész bennem is és egyre többen kezdtek el érdeklődi, az iránt, amit írok. Fontos szerepe lett a blogolásnak. Plusz töltete lett annak, amit csinálok. Azt éreztem, ha én ezzel erőt adhatok másoknak, segíteni tudok, akkor ezt érdemes csinálni. Most a cél, hogy minél több embernek adhassak. Például ahogy a nyitottakvagyunk.hu oldalán is tettem. Teljesen véletlenül bukkantam rájuk, de megláttam a #számítatörténeted-kampányukat és gondoltam én is megírom az enyémet, hátha így is támogató szavakat tudok eljuttatni olyanokhoz, akik hasonló traumával kellett vagy épp kell, hogy szembenézzen.

Érdekes minta, ami kirajzolódik: a jogi egyetem után, adótanácsadóként dolgoztál, majd a Suhanj Alapítványban is segítőként, támogatóként voltál jelen és ahogy az előbb is mondtad, minél több embernek szeretnél segítéget, támaszt adni.

Pedig úgy képzeld el, hogy az egyetem alatt megfogadtam, hogy én bizony nem fogok emberekkel foglalkozni, csak cégekkel! És tessék, az élet mégis ezt a feladatot szánta nekem.

forrás: Dr. Temesvári Orsolya

És hogyan tudod a segítséget elfogadni? Mert ezzel még olyanok is hadilábon állnak, akik fizikai képességeikben nincsenek korlátozva.

Erős lenne azt mondani, hogy teljes önállóságra neveltek volna. Apa, anya tette mindig is a dolgát, én ezt láttam, ezt tanultam meg tőlük, az önálló életvitel a részem lett. A munkám során lett vona igény néha segítséget kérni, de azt éreztem, hogy hülyének néznek, ha ezt megteszem, így megoldottam mindent magam. Viszont a segítség kérés helyett, a segítség adás gondolata fogalmazódott meg benne és már nemcsak a munkámban, hanem a szabadidőmban is segítettem a Suhanj Alapítványon keresztül, ami nagyon jó volt. Pörgős, munkával, sporttal teli életet éltem, és aztán jött a baleset. A fizikai önállóságomat teljesen elveszítettem. Az ellátásomban, fürdetésben, étkezésben segítség kell, ami az első időben nehezen ment, nem akartam mindig kérni, de már formálódom és talán bátrabb vagyok ebben.

Mi az ami segít a formálódásban?

Az elfogadás. Elfogadtam, hogy segítség kell az ellátásomhoz, hogy függök másoktól. Ez lelkileg nagyon megterhelő, mert nemcsak elfogadni kell a helyzetet, de készség szinten is beengedni. Nagy türelem kell ehhez, mert emberek vagyunk és nem robotok. Nekem van egy elképzelésem, hogy mit, hogyan szeretnék, de a másik, aki segít nekem, másképp gondolja ugyanazt. Az elején sokszor belefáradtam egy idő után abba, hogy átvigyem az én elképzelésemet és hagytam, elfogadtam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Aztán idővel a beletörődés valódi elfogadásba váltott át. De ez egy folyamat, aminek folyton változik a dinamikája. Sok minden múlik azon, hogy éppen hol tartok. Múlik azon, hogy mennyi munkát teszek bele a fejlődésembe. Mert sokáig korlátoltan gondolkodtam az elfogadásról.

Beláttam, hogyha nem tiltakozom, hanem objekítvan nézek előre, csakis az aktuális lépcsőfokra, akkor könyebben tudok előre lépni....