BorsaBox

28. máj

A jógi és a kifli


Délután kettő óra ötvenegy percig minden csendes és nyugodt volt. A madarak a fákon vidáman csiviteltek, a fűszálak szelíden hajoltak meg léptünk nyomán, ha Londonban a St. James-ben lettünk volna, az fix, hogy még a park mókusai is a tenyerünkből ették volna a mogyorót. Ebéd előtt ejtettünk egy rövid sétát a kisboltig, a zöldségesig és a hentesig, ahol a hentesnek öltözött kerítő, a darált hús fölött, már a négy éves unokájának kezdte beszervezni a lányomat. Na ekkor már tudhattam volna, hogy ma még robban a bomba.
 Utoljára egy hónapja voltunk jogán, így már én is és a kis jógi is ki voltunk éhezve egy kis közös ommozásra. Az órára való készülődés a következő képen szokott zajlani: rajtra készen várom, hogy a mester felébredjen, ugyanis az ő alvásritmusa és az óra kezdete sajnálatosan nincs teljesen összhangban. Szóval, mint egy box utcában, kerékcserére várakozó autószerelő, úgy várakozok én is, csak épen én egy pelenkacserére. Összepakolunk: pelenka, pót rágóka és/vagy csöri, pótrongyi, pótruha a gyereknek, váltóruha nekem a tornához, takaró, zenélő tehénke a kocsiba, slussz kulcs, forgalmi, kapunyitó. Kocsiba be, énekelni, ha nyügi van, hallgatni, ha nyugalom van. Aztán jön a parkolóhely vadászat. Aprót előkészíteni, parkolójegyet váltani. Kicuccolni, felcuccolni, cipőt lerúgni, berongyolni, lihegést elfojtva mosolyogni és elnézést kérni az 10 perces késésért. Ekkor kicsomagolom a gyermeket, ő már vígan méregeti az aznapi felhozatalt. Érdeklődve szemügyre veszi a gőgicsélő babákat, majd lepacsizik a szomszédos takarón hasaló, gumikönyvet rágcsáló cimbivel- naná hogy fiú az illető. Lényegében én addigra már ki is tornáztam magam, na de nem, lássuk csak azt a lótuszülést. Mivel a kis jógi egyre mozgékonyabb, így a legtöbb gyakorlatunk tartalmazza a ’ kapd el a lábánál és húzd vissza a matracra’ feladatsort. Akármennyire is melósnak hangzik mindez, 2-3 ilyen menet és már rutinfeladat az egész, plusz nagy élmény mindkettőnknek az ilyen és ehhez hasonló programok.
Azon a bizonyos napon sem történt másképp a készülődés, leszámítva azt, hogy nem voltunk késésben. A mérsékeltnek mondható dugón ripsz-ropsz átverekedtük magunkat és rövid időn belül, már keselyűként köröztünk a jógaközpont környékén, parkolóhelyre leselkedve. Meg is lett a kényelemes kis hely, karnyújtásnyira az automatától. Gondoltam, soha jobb parkolást. A parkolós vasakat egy kis gömbcsatos szütyőben tartom. Kiöntöttem a tartalmát a tenyeremben és szép akkurátusan elkezdtem dobni az érméket. Lengedezett a nyárelő langyos szele miközben a gép csak úgy nyelte a pénzt. Utolsó apróimnál jártam: Tíz forint két perc, öt forint egy perc aztán; csend.
Megakadt.
Nem baj majd küldök rá egy húszast- oltottam fellobbanó aggodalmam. Nem mozdult. Majd az ötvenes segít biztos. Nem mozdult. Hátranéztem, hogy a kis jógi vajon bírja-e még, de ő csak nézelődött kifelé az ablakon. Legalább ő elvan! Ugorjunk neki még egyszer: húszas be!- ezt már határozott lendülettel löktem be, hátha a nagyobb mozdulat felerősíti a gravitáció erejét. Persze semmi. Rendben akkor jöjjön a piros, megszakító gomb. Megnyomtam: néma csönd. Na ekkor kezdett felperzselődni a horizont, villogni a szemem sarkában az ideg. Elnyelte az összes pénzt a gép.
Mint egy filmben, ebben a percben feltűnt egy parkoló ellenőr. Vázoltam a szitut- pont ekkor volt órakezdés- mire a szaki azt mondta: kihívom a szervizt, perceken belül itt lesznek.
Hogy mit? Szervizt? Perceken belül? A kezdődő dugóban? Ez megőrült? Nincs egy hosszú drótja, hogy ledugjuk kicsit megpiszkálni a rendszert? Az összes apróm bent tespedt a gépben, így nem volt más választásom csak hinni abban, hogy kerékcsikorgások mellett egyszercsak befut tényleg a szerviz. Minden perc vánszorgott, de a felmentő sereg nem érkezett 10 perc után sem. Én belül tajtékoztam, amit kifelé egy vukkos dallal lepleztem. A jógin semmi jelét nem láttam az aggodalomnak, pedig már jó 35 perce ült az autósülésében, amiből az utolsó 15 percet az álló autóban töltötte el. Vidáman morzsolgatta a pelenkáját és mosolygott rám, ha bősz tevékenységében akadt egy üres pillanata. Tekintete megolvasztotta a szívemet, de nem tudtam megnyugodni szorult helyzetünkben. Dúlt bennem az ideg, mert már bőven késésben voltunk. Az összes parkolós pénzünk az automatában volt, ami nélkül nem tudtam volna máshová átállni. Vártunk. Vártunk. És vártunk.
Aztán elszakadt az utolsó cérna is, bevágtam magam a kocsiba, és otthagytam a parkoló őrt, parkolóórástól, apróstól.
Nem adtam fel: majd leparkolunk egy nem fizetős helyen. Körülbelül fényévnyi távolságra találtam is egy helyet. Szűkös volt, hajtott az idő, a nagymester hátul már kezdett nyugtalankodni. Gyereksírás mellett minden hatványozódik, így persze a bal hátsó kerék rittig nem akart a másik háromhoz hasonlóan a padkára csúszni. A harmadik próbálkozás után beláttam, valaki ott fönt, ezt a napot máshogy írta meg nekünk.
Belül zokogtam a pehhsorozattól, ekkor már otthon a ház körül toltam a heti tréningjétől megfosztott jógit. Pocakján a népes Barba család ritmusosan hintázott fel s le. Örültem, hogy a napszemüvegem mögé bújhatok, mert a két szemöldököm közti ránc ideiglenesen Marianna-árokká mélyült. Ötven perces levezető sétánk után, feldolgozva a történteket, a kipihent jóginak gondoltam veszek egy kiflit:
Egy kiflit kérek- mondtam.
25 Forint- mondta az eladó.
Nyúltam a pénzért: tök üres volt a csatos szütyő.
Még a kiflire valónkat is elnyelte a parkoló automata.
Ez volt a végső kegyelemdöfés.



komment komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek